5. rész:

Másnap egy fatábla előtt álltam, bekötött szemmel. Velem szemben Zack állt különböző méretű késekkel.
Elmondása szerint egy gondolat átsuhan a fejen és már meg is történik. Nem hallom magam a fejemben mielőtt kimondom. Pár tized másodperccel hamarabb kigondolom és mondom. Arra gondolok, hogy megölelek valakit és már át is karoltam. Milyen gyorsan történik mindez.
De van amikor sokáig filózok, hogy megtegyek-e dolgokat.
Olyan gondolatolvasást akart tesztelni, ami egy gondolat és már meg is történik. Ez lett a vesztem.
- Mehet? -fújta ki a levegőt. Nem lehet egyszerű késeket dobálni emberekre.
Bólintottam, és minden figyelmem Zackre összpontosult.
Jobb oldal, boka mellett. 
Balra léptem kettőt gyorsan. Igyekeztem a legmesszebb kerülni egy-egy kés pengéjétől. Nem lenne vicces, ha az egyik a táblához kötne. 
- Ügyes -a hangja remegett. Ő legalább látja, hogy merre dobja. Neki nem is kellett félnie, hogy mekkora vágóeszköz áll a combjába. 
Fej felett.
Leguggoltam. Ujjaim hidegek voltak és izzadtak, amit nadrágomba töröltem. 
Nehezítek. Figyelj nagyon. 
Comb, bal oldalt. - gyorsan jobbra léptem, mikor meghallottam a másik gondolatát. Fej. - azonnal leguggoltam. A kés egy másodperccel később ért célba, közvetlen a fejem felett. 
- Szuper vagy -szólt megkönnyebbülten. 
Már azt hittem a fejedet találom el - gondolta idegesen. Hát én is az voltam. 
Telefoncsörgés. 
- Nem veszed fel? -kérdeztem, pár másodperc múlva. 
- Nem hiszem -szólt hanyagul. Valami koppant, gondolom a telefont tette le az asztalra.
Menni fog, nem fogod bántani -biztatta saját magát. Pedig engem kellett volna.
Mielőtt felkészülhettem volna, már kigondolta.
Felkar jobb oldalt -hallottam. Újra megszólalt a telefon. 
Ezután mintha az idő lelassult volna.
Balra léptem, mire a karomban éles fájdalom lett úrrá. Zack felkiáltott:
- Rebecca!
Ép kezemmel a fájó pontra szorítottam ujjaim, amik között meleg folyadék kezdett szivárogni. Lerántottam szememről a kendőt, ezzel összekenve az arcom is. Egyből a szemem elé tárult a felkarom, amiből egy kés állt ki.
- A kurva életbe, Zack! -káromkodtam hisztérikusan.

Másfél óra múlva bevarrva, egy kötéssel a karomon feküdtem egy ágyon. Kínos csendben ültünk, ami eddig nálunk még sose történt meg. Nem állt össze a kép. Zack jobb oldalt mondott, akkor ha balra léptem miért talált el? Összeráncolt szemöldökkel néztem a plafont.
- Rebecca.. én sajnálom -szólt halkan, miközben mellettem ült és a könyökét a térdén pihentette.
- Jól vagyok, mondtam már -csattantam fel. Idegesített a történet. Nem fért a fejembe. Hallanom kellett volna. Miért nem hallottam?
A feszültség tapintható volt. Mindketten a történeten gondolkodtunk.
- Miért nem hallottalak? -szólaltam meg, megtört hangon.
- Nem tudom -túrt hajába. Halántékán verejtékcseppek gurultak lefele.
- Vegyük át még egyszer az eseményeket.
- Jobbra gondoltam.
- Igen, ezért balra léptem.
- De egyből gondoltam a bal oldalra.
- Nem igaz.
- De -szólt meggyőzően.
- Miért nem hallottam? -kiáltottam fel hisztérikusan.
- Mi változott? -túrt a hajába. - Most rendesen hallasz.. akkor?
Pofonként csapott belém a felismerés. A telefon. 
Kinyitottam a szám, de egy hang nem jött ki rajta.
 Hogy miért? A félelemtől.
Lelki szemeim előtt lejátszódott, ahogy kimondom, ő leül az asztalhoz a papírokhoz, majd a következő képen a tudósok előtt mutatnak be és nincs többé titok. Esetleg rájön az anyagra, és mindenki fog tudni gondolatot olvasni. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy olyat talál fel, ami miatt soha többet nem fogok tudni. Ez vagyok én. Egy nehezen megnyíló lány, aki kiismeri az embereket. Gondolatolvasással. Nem akarok enélkül élni.
 Elfogott a pánik, testem megfeszült az ágyon, megmarkoltam a lepedőt, ajkam beharaptam. Úgy éreztem szó nélkül átlát rajtam. Megpróbáltam felállni és kisétálni, de majdnem elbuktam a saját lábamban. Torkomban gombóc volt, mintha soha többet nem akart volna eltűnni onnan.
- Hova mész? -kérdezte Zack, ám ezúttal hangja nem nyugtatott meg.
- Mennem kell -motyogtam magam elé.
- Sápadt vagy. Minden oké? -nyúlt a vállamhoz.
- Persze -rántottam ki a karom, nem túl meggyőzően, majd kibotorkáltam.
Pánikszerűen kezdtem el futni az utcán, át a parkon.

A park előtt volt egy bolt sor, ahol ruhákon kívül cigarettát is bírtam venni. Egy Marlboro Redre gyújtottam rá, ami az egyik legerősebb. Remegő kézzel gyújtottam rá, és szívtam be egészen a tüdőmig a füstöt.

Körbenéztem az utcán, miközben körbevett a füst. Kezdtem megnyugodni, kezem egyre kevésbé remegett, a szívem hangos verése alábbhagyott. Pár perc múlva elnyomtam apró cigicsikkemet, majd egy újabb után nyúltam. Megpróbáltam végig gondolni a dolgokat. Az önbizalmam kisebb lett. Mégis meg lehet engem fékezni, hiába minden. Talán, ha több vegyszer kerül a karomra, talán, ha egy kicsit tovább marad Anya a papíroknál, talán, ha jobban koncentrálok a képességem fejlesztésére. Túl sok volt a "ha", szemembe könny szökött. Nem lehet csal így vége mindennek. Nekem. A gondolatolvasó Rebeccának. Létezett valamikor a naiv lány is, de ma már csak az volt velem, aki mindenkin átlát gond nélkül. Ettől vagyok különleges, enélkül semmit sem érek.
Nem lehetett ennyivel vége. Nem hagyhattam, hogy elvegye az egyetlen boldogságom. Nincs barátom, csak egy anyám és egy barátnőm. A képességem a mindenem. El se bírtam képzelni az életem enélkül.
Elnyomtam a második csikket is. Egy harmadik szál után nyúltam, miközben elindultam a panelok felé. Kezdtem megnyugodni, ugyanakkor, az ideg nem múlt el. Jelen volt mindenhol, minden apró dolog képest volt felbosszantani. Gyűlöltem érte Zacket, nem értettem miért akarja elvenni az egyetlen boldog dolgot az életemben. Igazságtalannak éreztem ezt a végkifejletet.
Úgy döntöttem jobb, ha nem mondok semmit Zacknek. Annyi volt a cél, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy amikor gondolatot kell olvasnom, akkor telefon legyen a közelben. Ennyi.
Az épület előtt elnyomtam az utolsó csikket is, majd magabiztosan lépkedtem fel a lakásomhoz.
Amit Zack nem tud, az nem fáj neki, és abba bele se fog szólni.