5. rész:

Másnap egy fatábla előtt álltam, bekötött szemmel. Velem szemben Zack állt különböző méretű késekkel.
Elmondása szerint egy gondolat átsuhan a fejen és már meg is történik. Nem hallom magam a fejemben mielőtt kimondom. Pár tized másodperccel hamarabb kigondolom és mondom. Arra gondolok, hogy megölelek valakit és már át is karoltam. Milyen gyorsan történik mindez.
De van amikor sokáig filózok, hogy megtegyek-e dolgokat.
Olyan gondolatolvasást akart tesztelni, ami egy gondolat és már meg is történik. Ez lett a vesztem.
- Mehet? -fújta ki a levegőt. Nem lehet egyszerű késeket dobálni emberekre.
Bólintottam, és minden figyelmem Zackre összpontosult.
Jobb oldal, boka mellett. 
Balra léptem kettőt gyorsan. Igyekeztem a legmesszebb kerülni egy-egy kés pengéjétől. Nem lenne vicces, ha az egyik a táblához kötne. 
- Ügyes -a hangja remegett. Ő legalább látja, hogy merre dobja. Neki nem is kellett félnie, hogy mekkora vágóeszköz áll a combjába. 
Fej felett.
Leguggoltam. Ujjaim hidegek voltak és izzadtak, amit nadrágomba töröltem. 
Nehezítek. Figyelj nagyon. 
Comb, bal oldalt. - gyorsan jobbra léptem, mikor meghallottam a másik gondolatát. Fej. - azonnal leguggoltam. A kés egy másodperccel később ért célba, közvetlen a fejem felett. 
- Szuper vagy -szólt megkönnyebbülten. 
Már azt hittem a fejedet találom el - gondolta idegesen. Hát én is az voltam. 
Telefoncsörgés. 
- Nem veszed fel? -kérdeztem, pár másodperc múlva. 
- Nem hiszem -szólt hanyagul. Valami koppant, gondolom a telefont tette le az asztalra.
Menni fog, nem fogod bántani -biztatta saját magát. Pedig engem kellett volna.
Mielőtt felkészülhettem volna, már kigondolta.
Felkar jobb oldalt -hallottam. Újra megszólalt a telefon. 
Ezután mintha az idő lelassult volna.
Balra léptem, mire a karomban éles fájdalom lett úrrá. Zack felkiáltott:
- Rebecca!
Ép kezemmel a fájó pontra szorítottam ujjaim, amik között meleg folyadék kezdett szivárogni. Lerántottam szememről a kendőt, ezzel összekenve az arcom is. Egyből a szemem elé tárult a felkarom, amiből egy kés állt ki.
- A kurva életbe, Zack! -káromkodtam hisztérikusan.

Másfél óra múlva bevarrva, egy kötéssel a karomon feküdtem egy ágyon. Kínos csendben ültünk, ami eddig nálunk még sose történt meg. Nem állt össze a kép. Zack jobb oldalt mondott, akkor ha balra léptem miért talált el? Összeráncolt szemöldökkel néztem a plafont.
- Rebecca.. én sajnálom -szólt halkan, miközben mellettem ült és a könyökét a térdén pihentette.
- Jól vagyok, mondtam már -csattantam fel. Idegesített a történet. Nem fért a fejembe. Hallanom kellett volna. Miért nem hallottam?
A feszültség tapintható volt. Mindketten a történeten gondolkodtunk.
- Miért nem hallottalak? -szólaltam meg, megtört hangon.
- Nem tudom -túrt hajába. Halántékán verejtékcseppek gurultak lefele.
- Vegyük át még egyszer az eseményeket.
- Jobbra gondoltam.
- Igen, ezért balra léptem.
- De egyből gondoltam a bal oldalra.
- Nem igaz.
- De -szólt meggyőzően.
- Miért nem hallottam? -kiáltottam fel hisztérikusan.
- Mi változott? -túrt a hajába. - Most rendesen hallasz.. akkor?
Pofonként csapott belém a felismerés. A telefon. 
Kinyitottam a szám, de egy hang nem jött ki rajta.
 Hogy miért? A félelemtől.
Lelki szemeim előtt lejátszódott, ahogy kimondom, ő leül az asztalhoz a papírokhoz, majd a következő képen a tudósok előtt mutatnak be és nincs többé titok. Esetleg rájön az anyagra, és mindenki fog tudni gondolatot olvasni. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy olyat talál fel, ami miatt soha többet nem fogok tudni. Ez vagyok én. Egy nehezen megnyíló lány, aki kiismeri az embereket. Gondolatolvasással. Nem akarok enélkül élni.
 Elfogott a pánik, testem megfeszült az ágyon, megmarkoltam a lepedőt, ajkam beharaptam. Úgy éreztem szó nélkül átlát rajtam. Megpróbáltam felállni és kisétálni, de majdnem elbuktam a saját lábamban. Torkomban gombóc volt, mintha soha többet nem akart volna eltűnni onnan.
- Hova mész? -kérdezte Zack, ám ezúttal hangja nem nyugtatott meg.
- Mennem kell -motyogtam magam elé.
- Sápadt vagy. Minden oké? -nyúlt a vállamhoz.
- Persze -rántottam ki a karom, nem túl meggyőzően, majd kibotorkáltam.
Pánikszerűen kezdtem el futni az utcán, át a parkon.

A park előtt volt egy bolt sor, ahol ruhákon kívül cigarettát is bírtam venni. Egy Marlboro Redre gyújtottam rá, ami az egyik legerősebb. Remegő kézzel gyújtottam rá, és szívtam be egészen a tüdőmig a füstöt.

Körbenéztem az utcán, miközben körbevett a füst. Kezdtem megnyugodni, kezem egyre kevésbé remegett, a szívem hangos verése alábbhagyott. Pár perc múlva elnyomtam apró cigicsikkemet, majd egy újabb után nyúltam. Megpróbáltam végig gondolni a dolgokat. Az önbizalmam kisebb lett. Mégis meg lehet engem fékezni, hiába minden. Talán, ha több vegyszer kerül a karomra, talán, ha egy kicsit tovább marad Anya a papíroknál, talán, ha jobban koncentrálok a képességem fejlesztésére. Túl sok volt a "ha", szemembe könny szökött. Nem lehet csal így vége mindennek. Nekem. A gondolatolvasó Rebeccának. Létezett valamikor a naiv lány is, de ma már csak az volt velem, aki mindenkin átlát gond nélkül. Ettől vagyok különleges, enélkül semmit sem érek.
Nem lehetett ennyivel vége. Nem hagyhattam, hogy elvegye az egyetlen boldogságom. Nincs barátom, csak egy anyám és egy barátnőm. A képességem a mindenem. El se bírtam képzelni az életem enélkül.
Elnyomtam a második csikket is. Egy harmadik szál után nyúltam, miközben elindultam a panelok felé. Kezdtem megnyugodni, ugyanakkor, az ideg nem múlt el. Jelen volt mindenhol, minden apró dolog képest volt felbosszantani. Gyűlöltem érte Zacket, nem értettem miért akarja elvenni az egyetlen boldog dolgot az életemben. Igazságtalannak éreztem ezt a végkifejletet.
Úgy döntöttem jobb, ha nem mondok semmit Zacknek. Annyi volt a cél, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy amikor gondolatot kell olvasnom, akkor telefon legyen a közelben. Ennyi.
Az épület előtt elnyomtam az utolsó csikket is, majd magabiztosan lépkedtem fel a lakásomhoz.
Amit Zack nem tud, az nem fáj neki, és abba bele se fog szólni.

4. rész:

- Végeztem mára -dőltem hátra a székemben, miközben a barátnőm egy fiatal srác haját nyírta le.
- Beugrunk vacsorázni? -kérdezte rám se nézve.
- Beugorhatunk, persze. Mikor találkozol Martinnal?
- Holnap együtt ebédelünk -mosolygott a srác tarkójára.
Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a vendég érkezését jelző csengő. Felálltam, majd elindultam az ajtó felé.
- Szia -hallottam a mély, megnyugtató hangot.
- Szia -lágyultam meg. - Mit keresel itt?
- A tökéletes hajamnak egy tökéletes lánytól igazítás kéne -mosolygott Zack.
Tökéletes lánynak nevezett. Beharaptam alsó ajkam, nehogy elmosolyodjak.
- Zárva vagyunk, sajnálom. Esetleg holnap?
- Holnap be kéne jönnie a fodrásznőnek egy utolsó vizsgálatra -húzta el a száját.
- Mikor?
- Délelőtt mondjuk?
- Rendben -bólintottam.
- Most.. hazamész?
- Nem.
- Valakivel programod van, vagy meghívhatlak egy vacsorára?
- Óó, igazság szerint Lisával vacsoráznék, de szerintem megérti -vigyorogtam, majd intve Zacknek, hogy menjen, kiléptünk a hideg októberi utcára.
- Nem fog megharagudni? -kérdezte, miközben sötétkék szemeivel fürkészett.
- Nem hiszem -szóltam nevetve, majd belé karoltam.
Sötétbarna haja mesésen keretezte mélykék szemeit, amibe ahányszor belenézek, annyiszor zavarba hoz. Alkata nem egy Arnold Schwarzenegger, mégis éreztem izmait. Meg kell hagyni, volt mit fogni.
Egy eldugott étterembe vezetett, ahonnan isteni illatok áradtak. Bent segített levenni a kabátom, majd ezt megköszönve, az egyik pincért követtük, az asztalunkhoz.
Az épületben félhomály uralkodott. A krémszínű falak, mogyoróbarna asztalok, székek és pultok és fapadló tökéletesen passzolt az étterem eleganciájához. Csak én voltam alul öltözve. Zacken is ing volt és fekete farmer, látszott rajta, hogy munkából jött, rajtam pedig bakancs, lyukas farmer... Enyhén megbámultak az emberek.
- Jó estét, mit hozhatok inni? -kérdezte, felénk nyújtva egy-egy bordó fedelű étlapot.
- Hideg, mentes vizet kérnék -szóltam, majd Zackre néztem várakozóan.
- Én egy dobozos sört.
A pincér elment, magunkra hagyva minket. Most randin vagyunk, vagy ez csak egy baráti vacsora? Zack se tudta eldönteni. Gondolatai cikáztak, szeretett volna mondani valamit.
- És.. -kezdtem- Egyedül laksz?
- Nem, ameddig itt vagyok, addig ismerőseimnél szállok meg.
- Meddig leszel? -haraptam be alsó ajkam aggódva. Másfél héten belül itt hagy, vagy mi?
Visszatértek az italainkkal, majd rendeltünk enni is.
- Sokáig még -mosolyodott el, újra beszélgetést kezdeményezve.
- Az jó -könnyebbültem meg.
- Ez illedelmesen mondtad, vagy tényleg örülsz neki? -vigyorgott. Így annyira más. Senki sem hinné el, hogy tudós. Most úgy néz ki, mint egy átlagos fiatal valami unalmas munkával. Annyira feloldódott.
A pincér közben lerakta elénk az italokat, majd felvette a rendelésünket.
- Titok -kacsintottam visszatérve a témára, mire összehúzta szemeit. - Mit csinálsz? -nevettem fel hangosan. - Most komolyan gondolatot olvasol?
- Te igen. Én csak próbáltam.
- Látom nem sikerült, gyakorold még -gúnyolódtam.
- És te egyedül élsz? -tért ki másik témára hirtelen.
- Egyedül.
- Miért nem Lisával?
- Barátja van. És sokat vannak együtt. Mindenféle értelemben -fintorogtam a legutóbbi Martinos beszélgetésünkre gondolva. Nevetve nyugtázta a dolgot, majd kihozták a vacsoránkat. Én egy gyrost kértem, ő pedig spagettit evett.
Azt hittem szótlanul fog telni az este további része. Nem, Zack Davis teli szájjal, kisfiúsan nevetve is baromi vonzó. Hihetetlen mennyire önfeledt tud lenni köpeny nélkül.
Miután megettük, kértük a számlát. Előhalásztam a pénztárcám a táskámból.
- Mit csinálsz? -ráncolta a szemöldökét.
- Kifizetem a gyrosom? -kérdeztem vissza.
- Neem, én hívtalak meg -rázta a fejét.
- Nem fogadhatom el.
- Miért nem? Én rángattalak el, nincs vita -tiltakozott tovább.
Visszatért a pincér és lerakta elénk a számlát.
- Egy kávét esetleg hozhatok?
- Nem, köszönjük -felelte Zack helyettem is, majd lerakta a pénzt az asztalra. Felállt és várakozóan rám nézett.
Leraktam az asztalra kevesebb pénzt, és amit Zack tett le, abból egy keveset elvettem. Így már egyenlően álltuk a vacsorát.
- Rebecca, azt rakd szépen vissza! A lopás bűn -vigyorgott.
- Mehetünk? -kérdeztem ártatlanul.
Elém lépett, kivette a kezemből és visszatette az asztalra, majd amit én tettem le, azt felemelte. Újra kicseréltem.
- Ne szórakozz már! -rázta a fejét rosszallóan.
Megragadta a csuklóm, újra kicserélte a bankjegyeket, majd ujjait az enyéimre kulcsolta és elkezdett kifelé húzni az épületből. Nem fogott olyan erősen, hogy ne tudjak visszaszaladni az asztalhoz. Csak az érintése sokkolt. Áramütésként futott végig rajtam. Hagytam, hogy kivigyen és elvigyen bárhova, ami neki megfelel. A park felé vettük az irányt. Gyönyörűek voltak a lámpák, miközben kivilágították az egész teret.
- Mesésen néznek ki -szólt a tájat nézve, halkan.
- Egyetértek -mosolyodtam el, mikor tekintetünk találkozott. Mekkora szerencse, hogy csak én bírok gondolatot olvasni és nem fordítva.
Gyerünk Zack, mondj valamit. - biztatta magát. 
- Jó volt a mai este -nézett rám a sötétben. 
- Szerintem is -szóltam halkan. -Köszönöm a meghívást. -Még mindig fogta a kezem.
- Nincs mit. Én köszönöm, hogy elfogadtad -szólt. Ezután egymás szemébe néztünk és vártunk. Kicsit közelebb lépett, ezzel behatolva az aurámba. Éreztem a teste melegét.
- Legközelebb is eljönnél velem? -kérdezte halkan.
- Bármikor -haraptam be alsó ajkam. Látszódott a lélegzete a hideg és bámulatos éjszakán. Azt a levegőt én szívtam be. Túl közel volt.
Eric. -villant át az agyamon. Hátrébb léptem. Nem szabad. A gyomrom görcsbe szorult amikor megjelentek előttem Eric és Tina jelenetei. Szemembe könny szökött. Zack elengedte a kezem és zsebre vágta a sajátját.
- Sajnálom -suttogtam megtörten.
- Nem, én sajnálom -suttogta.
Elindultunk sétálva, csendben a kihalt parkban.
There's a room in a hotel in New York City,
That shares our fate and deserves our pity,
I don't want to remember it all,
The promises are made if you just hold on - hasított fülsüketítően a csendbe maximumon a Fall Out Boy.
Előhalásztam a telefonom, majd meg se nézve felvettem.
- Mi van? -szóltam kissé ingerülten.
- Merre vagy? Úgy volt, hogy együtt vacsorázunk -szidott le.
- Dr. Davisszel vagyok, bocsi, hogy nem szóltam -túrtam bele a hajamba.
- Ohh, csak óvatosan. Védekezzetek. Nem állok készen a keresztanya szerepre -szólt ijedten.
- Szia Lisa -tettem le hitetlenkedve. Hogy lehet ilyen valaki? Rosszallóan elmosolyodtam.
- Dr. Davis, mi? -nevetett halkan Zack. Visszavett az önfeledtségéből és távolságtartó maradt. - Miss Smith, esetleg hazakísérhetem?
- Mit kellett volna, hogy mondjak?
- Az igazat?
- Együtt vacsorázok az egyik tudóssal, anyám laborából, remélem nem baj.
- Pontosan -bólintott.
- Az orromra kötötte, hogy védekezzek -szóltam, a reakcióját nézve.
Válasz helyett, csak ráncolta a szemöldökét.
- Megismerném egyszer a barátnőd.
- Néha jobb nem ismerni -ráztam a fejem.
- Miért?
- Mivel régen voltam pasival, szerinte abszolút nem tudom elcsavarni egyik fejét se a szövegemmel. Évek óta akar mellém keríteni valakit.
- A szerelem nem a szövegtől függ -szólt megrökönyödve - Amikor különös érzés árad szét a testedben és úgy érzed egész életedben rá vártál. Mindenhol őt látod és keresed. Az ész reálisan lát mindent, de ha az embert körbeveszi ismert néven a "rózsaszín köd", hiába egyszerű bármi, onnantól a szív uralkodik és vele optimista az összes gondolat. Nem tudod miért szereted. Ez nem vágy, dicsőítés, vagy sajnálat. Fogalmad sincs miért vagy vele. Mégis ő van a fejedben. Lehetsz te tudós is, a képletek között is az ő arca ugrik be. Érzed a testét, az illatát és csak ölelni meg csókolni akarod. Ha szerelmes vagy, lehetsz te bárki, gyenge pontod van. Összevesztek, de csak ettől erősebb a kapcsolatotok. A fájdalom egy csapásra elmúlik vele. A füledbe súgja, hogy minden rendben lesz és ezt te el is hiszed. Úgy érzed tökéletes, hiába vannak hibái. Félted őt, sőt, a biztonságáért magadat feláldoznád. Érted ezt, Rebecca?
Zsebre dugott kézzel, magam elé nézve gondoltam végig a szavait. Mennyire igaza van. A szerelem annyira megfogalmazhatatlan. Ugyanakkor annyira csodálatos érzés.